Nem lehet szavakba foglalni. Egy érzés, amit csak akkor tudsz meg, mikor már belül mar a kín és az idegesség, amikor már minden mindegy… Amikor már az eszed is elveszted. Eszelősen vagdosod tele a kezed, és nem érted, hogy süllyedhettél ilyen mélyre, hogy, hogy lehet az, hogy egy ilyen erős ember fizikailag és lelkileg ennyi fájdalmat nem bír ki. Van az a pont, mikor már azt érzed, hogy képtelenség lenne abbahagyni. Újabb és újabb vágások. Mi történik? Tudod egyáltalán ki vagy? Nem… persze, hogy nem… Kínodban már a saját szánalmodon röhögsz, és azt kívánod, bárcsak meghalnál, bárcsak elfogyna az összes véred, bárcsak ott lenne melletted valaki. De ilyenkor senki sincs a közeledben. Csak ülsz, rángatod a pengét kezeiden, és arra se figyelsz, hogy milyen ütemben csinálod. Hallgatod a zenét, ami megihlet. Nem egyszerű vágásokat hozol létre. Ábrákat, neveket vésel. Hogy miért? Csak azért, hogy emlékezz rájuk halálod után is, hogy megmaradjanak; igen, ez voltam én! De érdekel ez valakit? A büdös életbe senkit nem fog érdekelni, mert egy tróger szemétláda patkány voltál. Magadban sem bíztál, hát akkor vess már ennek véget a kurva életbe is! Idióta! Mondd, mit akarsz az élettől? Előbb azt tisztázd le magadban. Hát nem érted? Nézz már magadra! Vess ennek véget, ne hibáztasd, magad, kelj már fel! Maradj önmagad!