Köszönöm... Most legalább megértettétek velem, hogy tényleg nem számíthatok senkire... Ma kibaszott szarul voltam lelkileg, és látszott is rajtam rendesen. - Egyébként vannak "barátaim" az osztályban. - Tényleg annyira rosszul voltam, hogy azt leírni sem tudom. Hogy miért? Ebbe inkább ne menjünk bele, mert nem tartok igényt arra, hogy mindenki megtudja mi a bajom. Most annyit osztanék meg, hogy tényleg. NAGYON KÖSZÖNÖM. Hogy mit? Azt, hogy ennyire bízhatok bennetek. Egyetlen egy ember jött oda az osztályomból megkérdezni, hogy mi a bajom, és neki köszönök mindent. Azt, hogy itt van mellettem, és megbízik bennem annyira, hogy elmondja a titkait, és, hogy én is megbízhatok benne annyira, hogy elmondjam neki a titkaim. Egy másik ember aki ilyen, ő sajnos nem az osztálytársam, de szinte testvéremként szeretem. Ő Nyunyucsán. Neked is köszönök mindent, és köszönöm suli után azt a mindössze másfél órát, amit úgy töltöttem Veled, hogy jól éreztem magam.

Sajnos el kellett válnunk, és itt történt a többi nyomorult és hasztalan unalmas órám. Megyek hazafelé, majdnem mindenben felbukok, körülbelül 5 méterenként kellett megállnom, mert úgy éreztem mindjárt elájulok és kidobom a taccsot. Szerencsére semmi bajom nem lett, és épségben hazaértem. Itthon akkora röhögőgörcs kapott el a saját szánalmamon, hogy kb 5 percig ezen nevettem. Mennék fel a galériámra, erre meg csúszik a lábam, és úgy beütöttem az államat, hogy még most sem tudok rendesen enni. Épphogy felmegyek, és éppen találtam valami nézhető filmet, erre bejön anyám, hogy menjek el a boltba. Köszi tényleg. A többi szánalmas dolgomat már inkább el sem mondom.

Viszont holnap jön Namicsánom, és húh *o* alig várom! És itt is alszik és juhúúú. :3