Egy sötét szoba. Ez volt az, amit Klaus nap mint nap látott. Egy sötét és hideg hely. Csak úgy mint az ő lelke. Szíve ezernyi karddal át szúrva egy poros helyen hever. Érzései nincsenek és csak a halálra vár. A halálra ami sosem jön el érte. Számtalanszor próbált ön gyilkos lenni. Azt hitte olyan könnyű lesz.
- Hisz csak egyetlen penge vágás. - gondolta. De ahogy eréhez érintette a hideg tárgyat, nem bírta meg mozdítani a kezét. Félt. Félt a fájdalomtól. Igaz sok fájdalmon keresztül esett már, de ott legbelül félt. Kezébe vett egy üveg darabot a padlóról. Amennyi fény beszűrődött, látszott a megannyi fényes üvegdarab. Igen. Sok volt. Klaus naponta tört el üveget, vagy tükröt. Csak nézte a kezében tartott darabot, és gondolkozott. Az üvegen keresztül látta azt a két dolgot, ami egykor lekötötte a figyelmét. A zongorája és a gitárja. Fel állt az ágyáról, és az említett tárgyakhoz vette az irányt. Végig simított az elporosodott hangszereken és sóhajtott.
- Ti is olyan porosak vagytok, mint a szívem. Mi lenne, ha legalább titeket megtudnálak tisztítani? - mosolygott annyira amennyire tudott. Először kezébe vette a gitárt. Régen nem játszott már rajta. De most sem tudott sokáig játszani rajta, mert pár húr el szakadt rajta. Szomorúan tette vissza a helyére és a zongorához ült. Játszani kezdett. Annyira bele melegedett, hogy nem is vette észre az ajtó nyikorgást. Mikor végzett, egy lány szólalt meg.
- Klaus... olyan régen hallottalk játszani. Ez a szám gyönyörű volt.
- Emily - szólt ridegen. - mondtam már, hogy ne gyere a szobámba. - Emily figyelte a fiú minden egyes mozgását. Sóhajtott.
- Igazad van Klaus. Hiszen én csak egy egyszerű halanó vagyok. Egyszerű emberi érzésekkel.
Klaus csak meredt a semmibe, mit sem vetve Emilyre, aki lerogyott a földre, egyenesen az üvegszilánkokra.

Címkék: Miyavi - Super Hero